Vízparti fejlesztések blog
A blog 2011 márciusában indult azzal a céllal, hogy európai vízparti fejlesztéseket mutassunk be. Azóta mind témában, mind földrajzilag átléptük a határokat és ma már minden olyan projektről, fejlesztésről, eseményről, természeti képződményről szívesen beszámolunk, ami vízzel kapcsolatos, legyen az bárhol a világon.
Ha szívesen olvasnátok valamilyen projektről, vagy más javaslatotok, észrevételetek van, küldjetek e-mailt: vizpartifejlesztesek@gmail.com
Design: Sabotagegrapic
Blogfejlesztés: LumiNet
A világ első víz alatti alagútja
Bár a Temze-alagút (Thames Tunnel) eredeti küldetését sosem tudta beteljesíteni, sok tekintetben legnek számít. Megépítésekor a világ nyolcadik csodájának és a világ legnagyobb turisztikai szenzációjának kiáltották ki, és világelső volt abban is, hogy az első olyan alagútról van szó, amelyet folyó alá építettek. Története helyenként tragikomédiába illő, de így is a viktoriánus kor egyik legfontosabb mérnöki vívmányként tartják számon.
A Temze és az ő magányos alagútja - nem lett belőle áruszállítási csomópont
A 19. század elején járunk, amikor a Brit Birodalom világbirodalommá válik és London központi szerepe a globális tőke szempontjából megkérdőjelezhetetlen. Az ipari forradalom már javában tartott, robbant a népességszám, a forgalmat azonban még hajókkal és lovaskocsikkal bonyolították. A kiemelkedő gazdasági szerep a Temzén áthaladó hajók számának és méretének a növekedését is jelentette. A koszos Temze félbevágta a várost, és mivel a londoni kikötő a legforgalmasabb volt a világon, nagy volt a káosz és a rendezetlenség.
A londoni kikötő az 1840-es években
Felmerült így egy új híd igénye, nagy, ív-szerű hidak építése azonban nem tűnt túl kivitelezhető megoldásnak két okból sem. Egyfelől a technológia nem tartott ott, hogy több tíz méteres konstrukció épüljön a hajóknak, hogy kényelmesen átférjenek alatta, másfelől egy jól megpakolt lovaskocsiknak is elég nehéz lett volna megmászni egy emelkedővel kombinált hidat. Így jött a forradalmi ötlet: épüljön alagút a Temze alatt és bonyolítsák ott az áruforgalom egy részét.
Marc Brunel, a fanatikus építész: akkor se hagyta abba, amikor fia majdnem meghalt és a befektetők is kitáncoltak
Amilyen praktikusnak tűnt, olyan nehéz volt a megvalósítása, a Temze alatti puha és nedves talajba sok mérnöknek beletört a bicskája. Aztán megérkezett Marc Brunel az alagút pajzsával, amely a mai modern fúrópajzsok előfutárának is tekinthető. A fúrópajzs egy téglalap alakú lemezt tolt maga előtt az alagút szélességében, egyszerre 36 bányász tudott dolgozni vele.
A mai fúrópajzsok őse
Brunel New York főépítésze is volt, dolgozott számos csatorna és híd fejlesztésen is. A munkálatokat 1825-ben kezdték el, de nagyon lassan haladtak vele, ráadásul az építkezést az alagútban felhalmozódott metán és egyéb szennyeződések is hátráltatták, gyakori megbetegedések voltak a vakság és a láz. Néha túl közel fúrtak a folyóágyhoz, az így létrejött hasadékokon pedig ömlött be a víz. A vízbetörés többször is megismétlődött, 1828-ban például hat ember vesztette életét, ráadásul Brunel szintén az alagútban dolgozó, mérnök fia, Isambard Kingdom Brunel is majdnem belehalt, amikor elsodorta a víz. Az építkezés ekkor megtorpant, elfogyott a pénz és a befektetők bizalma is. A megszállott Brunel azonban kitartott és 1835-ben folytatta a munkálatokat.
400 méter 18 év alatt, több halálos áldozattal, sziszifuszi munkával
A négyszáz méter hosszú alagút építését végül 1843-ban fejezték be, de csak rövid ideig tartott a katarzis. Az építmény ugyanis soha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, soha nem nyitották meg a lovaskocsi közlekedés előtt, egyszerűen nem volt már pénz arra, hogy rámpákat építsenek ki a kocsik leereszkedéséhez és felemeléséhez. Pénzügyileg is kudarc: több mint 630.000 fontba került és több funkció a pénztelenség miatt már nem is kerülhetett bele. Más rekordot is megdöntött: az első három hónapban egymillióan sétáltak át rajta fejenként egy pennyért (akkoriban Londonban kétmillióan éltek).
Hömpölygő emberáradat a nyitás után
Amikor elmúlt az újdonság varázsa érzés, jött a kérdés, hogy mi legyen az alagút sorsa és funkciója. Már csak azért is, mert a látványosságnál feltűntek a prostituáltak és mindenféle homályos kereskedelmi tranzakciók helyszínévé kezdett válni. 1865-ben a Kelet-londoni vasúti társaság (East London Railway) vette át azzal a céllal, hogy kibővíti és bekapcsolja az ország vasúti hálózatába. Négy év múlva megindult a vonatközlekedés, amellyel az alagút közelebb került az eredeti céljához, az áruszállításhoz, igaz nem lovakkal és szekerekkel, hanem gőzmozdonyokkal. Termelték a füstöt, szellőző berendezés természetesen nem volt, így az alagútban együtt fulladoztak a mozdonyvezetők és a mentésükre kirendelt tűzoltók.
Nem gőzmozdonyoknak találták ki
Az East London Railway később beolvadt a londoni metrótársaságba (London Underground), a Temze-alagút viszont egészen 1962-ig bonyolított áruforgalmat. 2007-ben bezárták felújítási munkák miatt és bár 2010-ben két napra megnyitották a gyalogosforgalom előtt, a London Overground részeként újra a tömegközlekedésé a főszerep.
Brunel alagútja a Rotherhithe állomásnál
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Ti mondtátok